Pff, na ez a két szó az elmúlt években külön-külön is hányingert keltett sok emberben, együtt viszont egy egész hétvégi taccsolást is lazán kitesznek.

Bevallom én se itthon terveztem a jövőmet. Hatalmas utálattal, csalódottsággal és a középső ujjam tornáztatásával hagytam el az országot, majd egy évvel később jött egy orvosi csavar
(folytatnom kellett egy kezelést).
Kint is megoldható lett volna, de anyagilag olyan szinten püfölt volna a betonba a kis rohadék, amihez képest még a magyarországi életem is a királyi szintet lazán fejelte volna.

Bár szerettem „kint” lenni, de nem volt mit tenni, csak visszatérni a rántotthúsba, a dementorok országába.

Külföldi tapasztalat ide, kistacskóként végzett nyári munkák oda, még mindig a pályakezdő felirat volt a homlokomon.
Magyarország, mint ahogy mindenki tudja két részből áll.

Budapestből, és vidékből.

Budapest a hely, ahol a magasan kvalifikált személyek koptatják az utcákat, a főváros, amit minden héten 60 új weboldal választ témának, ahol a celebek és a gazdag egyetemisták laknak, ahol a hírhedt „nyócker” található, ahonnan még fehér ember nem jött ki élve.

No meg a „vidék” ahol a rizsföldeken dolgoznak a parasztok.

Visszatérve „kintről” érthető módon az első választásom Budapestre esett. Akkoriban ez tűnt a legjobb választásnak.

A történet az „ötker”-be kezdődik, ahol kemény túlzással két hónapot húztam le. Bár elég vagány volt mindennap elsétálni a parlament előtt, azonban a 30 négyzetméteres barlang, szobatárssal kombó havi 9 Szent Istvánért nem érte meg. Így elég hamar jött a dobbantás ideje a 9. kerületbe.

Szeretném leszögezni, hogy már sok nagyvárosban megfordultam Európán belül, de Budapest röhögve oldalba hugyozza a többséget.

 Ugyan kicsit büdös, kicsit retkes, de ez a sablon szinte az összes létező nagyvárosra ráhúzható. Sok arccal megfordultam és beszéltem, az emberek többségét én pozitív jelzőkkel írnám le, a szórakozási lehetőségek is elég hosszú palettán nyúlnak el, az épületeknek megvan az egyedi hangulatuk, ahol nyugat és kelet találkozik. Egy szóval elég rendesen beleszerettem a csajba (Pasi lévén Budapestet mindig is nőként képzeltem el).

Aztán eljött az munkakeresés ideje. Gondoltam 80 önéletrajz kiküldése első körben elég lesz.
Áhh.. 400 kellett mire behívtak pár helyre.

Nem emlékszem pontosan hány interjúban volt részem, de talán ez volt az az időszak, amikor a magyar valóság elgázolt, mint a déli gyors.

Következzék az 5 legijesztőbb, legrosszabb élményem, amit az állásinterjúk során tapasztaltam.

1.) Meddig vihetjük le? 

• Az első interjúm kent a legjobban a földhöz. Pályakezdő vagyok ugyan, de megjártam külföldet, beszélek pár idegennyelvet is, azért egy nettó 120.000 forintot csak elkérhetek, nem?
  Há’ nem…
  Az első interjúm során egy szállodába kerestek recepcióst, aki tud angolul, magabiztos, vigyorog, mint a tejbetök, mégis szarrá lehet szívatni és imádja, ha a szíve a leállás közelében van a stressztől (szokásos elvárások) Életem legrövidebb állásinterjúja volt, ami így nézett ki:
  
  - Szóval a már említett pozícióra keresünk embert, és a kezdő órabér BRUTTÓ 400 forint lenne.
  
  Gyors 5 másodperces szünet, amíg végig gondoltam a hallottakat, átgondolva ismét az említett számot.. Hátha elfelejtettem őket magyarul. Majd ezután egy olyan dolog következett, ami engem is meglepett, mert így még sosem távoztam állásinterjúról (mondjuk, tegyük hozzá, ilyen alacsony számot még nem is mondtak nekem soha, ráadásul mind bruttóban) valahogyan, de reflexszerűen jött az egész, az interjúztató hölgy is elég alaposan meglepődött. Ártatlan ponty pofával felálltam és minden szó nélkül elindultam egyre gyorsítva az ajtó irányába
  
  .- De várjon, hová megy? Még nem végeztünk.
  
  Kiabált utánam a kicsit meglepett rabszolgahajcsár.
  
  - Óhh, dehogyisnem!
  
  Azzal a lehető leggyorsabban le is léceltem. Természetesen finoman utalva édesanyám bizonyos testrészeire később elmagyarázta pár sms formájában, hogy így bizony nem illik távozni.
  

  2.) Ön mi a sz*rért jött mégis haza?
   

• A következő eset szerencsére egy többkörös interjú volt, ebből az első telefonon keresztül zajlott, így csak kicsit volt kínos az egész szitu, de egyikünk se égett benzinesrongy módjára. Legalább is nem egymás előtt..
  Itt is egy kedves, a női nemet gazdagító személy darálta el csicseregve a pozíciót és az ahhoz tartozó feladatokat. Egész jól elbeszélgettünk, teljesen normális, hivatalos stílusban zajlott az egész. Mindaddig, amíg meg nem nyitotta az önéletrajzomat.
  
  - Látom volt itt-ott.
  
  Kínos 10 másodperces szünet.
  
  - Elnézést, de had kérdezzem meg..
  
  Kínos szünet ismét.
  
  -Had kérdezzem meg Öntől, hogy mégis miért? .. Szóval..
  
  Hallatszott, hogy nagyon keresi a szavakat. De végül feladta.
  
  - Szóval… Szóval mi a büdös rossebért jött Ön haza? Hát hallja én tuti nem jöttem volna..
  
  Erre így hirtelen nem tudtam mit mondani főleg egy olyan stílus után, amit szerintem csak az angolok használnak, de ők is csak akkor, amikor a királynőhöz beszélnek. Közben a hölgynek is leesett, hogy talán kicsit túl lazára vette a dolgot, így kínosan 2-3 percet elröhögtünk egymásnak a telefonon.
  

  3.) Hé szolga, te „Vikis” vagy?
  

  Talán a legjobb mégis ez az összes közül. Szintén telefonos interjú, szintén egy kedves interjúztató, hangja alapján egy maximum 26 éves csajszi lehetett. Szokásos forgatókönyv szerint itt is minden rendben ment, már éppen elkezdtük volna kiválasztani az időpontot a személyes pofavizitre, amikor a lánygyerek beadott egy kérdést, amitől minden borult.
  - Utolsó kérdésem volna. Ön „Vikis”?
  - Mármint? Elnézést, de nem értettem a végét, megismételné?
  - Hát tudja Vikis..  Szóval Ön Fideszes?
  
  „Nabazdmeg…”
  
  - Elnézést, választól függetlenül had kérdezzem már meg. Ezt a kérdést fel lehet tenni? Ez törvényes?
  
  A kiscsaj érezte, hogy rossz vizekre evezett (valószínűleg nem először) és egy gyors darával lezárta az egészet
  
  - Kösznjkszépnmajdrtesítjk,vislt!
  

  4.) Jó vagy tesó, csak marha drága.

  
  Éttermi munka, felszolgálás. Húzós tud lenni, fizikailag kifingathatja az embert rendesen, a néha-néha előforduló gyökér vendégekről nem is beszélve, de többnyire szerettem pincérkedni, mert emberközeli. Sajnos tény, hogy nincsen elégé megbecsülve. Az interjú rendben ment, éreztem, hogy ez most végre jól sikerült. A főnökségre is erőteljes pozitív benyomást tettem, nettó 110 rugó, nem rossz, de nem is jó. Sebaj, valahol el kell kezdeni. Még aznap este 6 után jött a hívás. Tudtam, hogy megvan a munka. Vagyis gondoltam én kis naív pöcs. Egy másik felszolgáló hívott, akivel interjú után kicsit dumáltam is.
  
  - Szia X vagyok az Y-ból, az állásinterjú miatt hívlak. Sajnos mást választottunk végül. Az utolsó embernek nagyon kellett a munka, ezért Ő elvállalta nettó 90-ért is. Nagyon sajnálom!

Töketlenül belőttem valami, persze megértem és köszönöm a lehetőséget, féle dumát. Majd megsemmisülten lestem ki a fejemből.

• A főnök angolja mindig jobb.
  Az utolsónál tény és való, hogy én szúrtam el. Nem kicsit.. teljesen. Helpdesk lett volna egy légitársaságnál, angol nyelven. Az ilyen cégeknél nem néznek E.T szemekkel rád, ha esetleg nettó 120 fölötti „zsebpénzt” szeretnél kérni. A személyes interjút két telefonos előzte meg, ahol ellenőrizték a nyelvtudást. Majd jöhetett a dolog élőben.
  Itt 30 perces várakoztatás jött (főnök most Gizikével kávézik, majd jön).
  Majd 1 órás írásbeli teszt következett, ahol a nyelvtani és földrajzi tudásunkat tesztelték.
  Már így is a tököm ki volt a folyamatos munkakereséssel és tesztekkel, így elég felcseszett állapotban voltam. Megjött a főnök és a társa, akik még egy utolsó szóbelit le szerettek volna nyomni angol nyelven. Jó részletesre sikerült, mert olyan kérdésekre is kitértek, mint a kedvenc focicsapatom.
  Az egész viszonylag jól haladt addig, amíg meg nem kérdezték mik a kedvenc európai városaim, ahová esetleg még el / vissza szeretnék menni.
  Rávágtam, hogy Brighton.
  Ekkor a „majdnemezcsirkelettafőnököm” feltett pár kérdést.
  
  Miért pont Brighton?
  Milyen hely Brighton?
  Mihez van közel Brighton?
  
  Ez mind nem is lett volna baj, de olyan pocsék kiejtéssel, hogy először nem is értettem miről beszél pontosan. Amikor már az ötödik alkalommal „Brekton”-nak mondta, akkor megállítottam egy percre és kijavítottam.
  Ezután életem leghosszabb 1 perce következett teljes kussban. Mind a hárman csak néztünk egymásra. A főnök feje is a kényelmes falfehérről páviánseggpiros árnyalatra váltott.
  
  A munkát természetesen nem kaptam meg.